1. Hazugság: „Ha nem keresem, elfelejt.”

Valóság: A tér nem elfelejtet – hanem tisztáz.

„Ha most nem írok neki, ha nem mutatom meg, hogy még mindig ott vagyok, akkor végleg elveszítem.”
Ismerős gondolat? Talán már napok óta ott motoszkál benned, miközben görcsösen nézed, hogy elolvasta-e az utolsó üzeneted, vagy mikor volt aktív utoljára.

Ez a félelem teljesen emberi.

A szakítás után az egyik legerősebb késztetés az, hogy valahogyan tartsuk a kapcsolatot. Hogy ne tűnjünk el teljesen. Hogy jelezzük: itt vagyunk, szeretjük, fontos még mindig. Mert ha nem tesszük… mi van, ha akkor tényleg vége?

Csakhogy ez a gondolat – hogy „ha nem keresem, elfelejt” – egy mélyebb sebünkből jön.

A hiányélményből. Abból az érzésből, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha jelen vagyok, hasznos vagyok, látszom.
És pontosan ez az, ami miatt sokan túl korán, túl sokat írnak. Ami miatt a másik fél úgy érzi: „Nem tudok levegőt venni.”

A tér nem az ellenséged.

A távolság nem feltétlenül távolít – sokszor tisztáz.
Segít a másiknak is látni, mit jelent a hiányod.
Segít neked is látni, hogy az ő hiánya mögött mi van valójában: szeretet, függés, félelem, önértékelési kérdések?

És ez a tisztázás mindkettőtöknek esélyt ad. Arra, hogy ha valaha újrakezditek, ne ugyanonnan, ne ugyanolyanul, hanem tisztábban, érettebben lépjetek be újra egymás életébe.

De mi van, ha tényleg elfelejt?

Ez egy jogos és fájdalmas kérdés. De hadd tegyek fel egy másikat:

Ha csak akkor emlékezik rád, ha állandóan jelen vagy, akkor az valódi kötődés vagy inkább megszokás, zavarodottság, netán kényelmi faktor?

Egy igazán mély kapcsolatot nem a napi emlékeztetők tartanak életben. Hanem az, amit együtt éltetek meg – és az, hogy ezek az emlékek még mindig jelentéssel bírnak.
Ha nem bírnak, akkor bármilyen üzenet csak egy utolsó kapaszkodó lesz – nem híd, hanem mentőkötél.

Mit tehetsz helyette?

Adj időt magadnak is átlátni: tényleg ő hiányzik, vagy az, amit vele hittél megélni?
Ne írj, amikor csak a fájdalom beszél belőled – csak akkor, ha már tisztábban látsz, mit akarsz mondani.
Térképezd fel a belső mozgatórugóidat: miért ennyire ijesztő neked a csend?
Tudd: nem minden távolság végleges. De az esély csak akkor nő, ha nem félelemből, hanem belátásból cselekszel.