3. Hazugság: „Ha féltékennyé teszem, rájön, mit veszített.”

Valóság: A manipuláció nem ébreszt rá a szeretetre – csak eltávolít.

„Kirakok egy sztorit, ahol másokkal vagyok. Hadd lássa, hogy boldog vagyok. Hátha majd féltékeny lesz, és újra akar engem.”
„Kicsit flörtölök a barátja előtt. Nem direkt, csak hogy eljusson hozzá.”
„Tudja meg, hogy engem mások is akarnak – hátha ettől majd neki is újra kelleni fogok.”

Ez a játszma ismerős sokaknak. Mert a sérült önbecsülés egyik klasszikus reakciója: akarom, hogy sajnáld, hogy elengedtél.
A gond csak az, hogy a féltékenységkeltés nem a kapcsolatot építi – hanem az egódat próbálja visszaépíteni.

Mi történik valójában, amikor megpróbálsz féltékennyé tenni valakit?

Elkezdi úgy érezni, hogy nem biztonságos a jelenléted.
Megérzi, hogy nem őszinte a kommunikáció, mert mögöttes szándék vezérli.
Azt látja, hogy a figyelmed nem rá irányul, hanem arra, hogy figyeljen rád – ez pedig nem ugyanaz.

És ami a legfontosabb: lehet, hogy tényleg eléri, hogy figyeljen rád.
De milyen minőségben?
👉 Gyanakvással? 👉 Visszahúzódással? 👉 Esetleg visszaír – de csak az egója sérülése miatt?

Ez nem újrakezdés, hanem visszacsábítás. És a kettő között hatalmas a különbség.

A féltékenység nem a szeretet jele.

Gyakran mondjuk, hogy „féltékeny, tehát még érez valamit”.
Lehet. De az, hogy valaki féltékeny, nem egyenlő azzal, hogy képes és hajlandó újra szeretni, tisztelni, kapcsolódni.

A féltékenység inkább az elvesztés fölötti kontrollvesztésre adott érzelmi reakció, nem a szeretet kifejezése.

Ha valakit az indít meg, hogy másnak kellesz, nem pedig az, hogy őszintén kapcsolódsz hozzá, akkor nem a szíve mozdult meg, hanem az egója kapott egy ütést. És abból nem születik tartós újrakezdés.

Miért akarunk mégis féltékenységet kelteni?

Mert elhisszük, hogy akkor vagyunk értékesek, ha mások is minket akarnak.
És mert fáj, hogy a volt párunk nem akar már minket úgy, ahogy mi őt.

De ez a fájdalom nem a másik dolga, hogy gyógyítsa. Ez a mi saját veszteségünk feldolgozása.
És minél inkább a másik figyelméből akarjuk pótolni, annál jobban elveszünk önmagunkból.

Mit tehetsz helyette?

Kérdezd meg magadtól: mi fáj jobban – az, hogy elment, vagy az, hogy nem lát engem annak, aki vagyok?
Ne próbáld eljátszani a boldogságot – inkább kezdj el valóban felépíteni valamit, ami örömet hoz.
Ha vágysz a figyelemre, ismerd el őszintén magadnak – de ne más kárára akard megkapni.
Emlékeztesd magad: aki csak akkor akar visszajönni, ha másnak is kellesz, az nem biztos, hogy igazán téged akar – lehet, hogy csak a versenyt nem akarja elveszíteni.